Jason Mears / Stephen Flinn – Irreversible Motions

 

 

1. Atomists (9:52)
2. Looping Through Time (3:43)
3. Truth (5:42)
4. Real Legacy (11:56)
5. The Works (8:12)

· Jason Mears: saxophones
· Stephen Flinn: percussion

All music by Jason Mears & Stephen Flinn
Recorded at Peter Karl Studios, Brooklyn, New York on 8/9/2017
Engineered by Peter Karl
Mixed and mastered by Myles Boisen
Artworks by Nelly Flax
Photo by Peter Gannushkin
Graphic design by László Szakács
© 2017 Jason Mears and Stephen Flinn, all music copyrights reserved

Released: August 2018 / first edition of 300 copies
Purchase: Bandcamp / Discogs

 


 

Reviews ↓

 

“Label sérieux et pointu se consacrant à des duos impliquant de jeunes improvisateurs (ou au moins un jeune sur les deux!) qui tentent avec succès de créer une recherche actuelle et radicale dans le domaine de l’improvisation libre. Le saxophoniste Jason Mears et le percussionniste Stephen Flinn, tous deux New Yorkais, prennent le parti-pris « laminal », voisin d’AMM, en le portant à un stade de tension, voire d’ébullition remarquable. Au fil des plages, on retrouve un lent crescendo de sons soutenus : cymbales frottées et amplifiées, harmoniques du souffle continu faisant vibrer l’anche sur un bec « brûlant », strates de sons hantés, métalliques, multiphoniques produites subrepticement, expressionnisme radical du minimalisme poussé dans ses retranchements. Jason Mears joue une ou deux notes et les étire sans frein alors que Stephen Flinn fait crisser les alliages bronze – étain jusqu’au cri primal. Chacun des cinq morceaux contient une nouvelle phase de jeu et des agrégats sonores distinctifs qui offrent un panorama intéressant des possibilités ludiques (quand-même!) de ce duo très concentré. L’intensité de leur musique sublime entièrement leur postulat de départ: dans l’ultime pièce, the works, les harmoniques du saxophone, qu’on jugerait être aléatoire, dégage un lyrisme écorché pour finir dans des boucles respiratoires (continues) qui se chevauchent et s’entre-croisent en enflammant l’air ambiant par dessus les vibrations bruissantes de l’installation percussive. Irreversible Motions a quelque chose d’irrévocable.” / Jean-Michel Van Schouwburg, Orynx-improv’andsounds, 24 October 2018

 

“Slovenian label Inexhaustible Editions is rapidly growing into a powerhouse for more radical forms of improvised music. Here they present three new releases to proof their extremity. […] Also radical but of a different kind are the five pieces by Jason Mears and Stephen Flinn. They play saxophones and percussion, respectively. I don’t think I heard much of their work before. This was recorded a year ago in New York, in a studio, and I have no idea to what extent there has been any editing or mixing. This could be very much a ‘live in studio’ recording. The different radicalism of this lies in the use of more extreme sounds. The saxophone is well recognizable as such but the percussion is mostly played with the use of bows, so there is a sustaining sound from the higher end of the frequency spectrum. Flinn is not the sort of percussionist who shakes his drums in a very hectic way all the time, as he seems to be preferring longer, sustaining sounds. Also Mears is not like that. He likes his notes to be mostly going on for a longer duration, with small bends along the way. Silence in between notes plays no role for them, but there is some dynamics to be noted, going from louder, piercing tones in Atomists and Looping Through Time to some quieter and free jazzier moods of Truth. The most dynamic approach, the loud versus silence approach is in the longest piece Real Legacy, coming from sheer nothing to an almost overwhelming buzz towards the end, with Mears bending his horn in a jazz mood.” / Frans de Waard, Vital Weekly, 30 October 2018

 

“Újra kaptam egy kis ‘szeretetcsomagot’ a Ljubljanában működő Inexhaustible Editions kiadótól. Már korábban is írtam róluk, például azt, hogy leginkább improvizatív zenei kiadványokat gondoznak és jelentetnek meg. Arról is írtam korábban, hogy nem könnyű ezeket meghallgatni, mert igencsak nem háttérzenék és ‘csak belehallgatósak’. Én szeretek időt szánni rájuk, mert egyébként értelmezhetetlenek és élvezhetetlenek. Így is van olyan, ami feladja a leckét nekem is. Főleg azért, mert én ezeket élőben szeretem igazán nézni, hallgatni. Utóbbinak az oka, hogy sokszor sem harmóniák, sem előre összerakott dalstruktúrák sincsenek, ott zajlik élőben az egész. Az új pakkból ez az első lemez, amit meghallgattam és ez is egy stúdióban rögzített élő felvétel.

A lemez öt tételből áll, amit egy New York-i stúdióban vett fel Jason Mears szaxofonos és Stephen Flinn ütőhangszeres 2017-ben. A kezdő Atomists nagyon halkan kezdődik, Mears szaxofonos hangszerébe való apró belefújásaival indul, majd nagyon lassan becsatlakozik Flinn ütőhangszeres. Utóbbi úr leginkább zajokkal operál, majd a szám végére felerősödik minden, a szaxofon gyors köröket fúj és hangfoszlányokat, az ütőhangszeres pedig fokozza a zajokat. Na, itt előkaptam a fejhallgatóm, mert úgy éreztem, hogy azon jobban hallhatom a hangszerek mozgását. (Nem írtam el a mozgást, de ezt majd később kifejtem.) A második, Looping Through Time egy kalandozós kísérletezős felvétel, szaxofon-dallamfoszlányokkal, hangkitartásokkal. Flinn szerintem cintányéron, hangtálon, vonóval, magas frekvenciájú hangok generálásával játszik végig. (Tippeltem a vonóval kapcsolatban, de találtam egy videót és ott is azt használja.) A következő, Truth játékosan kezdődik, majd szétesik egyfajta nagyon finom, egy-egy hangokat fújdogáló, majd kitartó szaxofonra és ismét a cinekkel – amik nem klasszikus cintányér hangok – történik egy hanggerjesztés, ami a darab végére teljesen átveszi az uralmat a fúvóshangszertől. A negyedik, Real Legacy is nagyon halkan kezdődik, néhol egész olyan volt, mintha valami kísérletezgetős ambient-féleség lenne, majd bejön a szaxi, ami elég sötét, komor hangokat fúj, plusz az ütőhangszeres is már szinte a korai ipari zenéket idéző zajokat, gerjedéseket, ‘matatásokat’ hoz elő a hangszerén. Valószínűleg a 12 perces hossza és a váltásai miatt, nekem ez volt legnehezebb darab a lemezen. Viszont, ez tetszett a legjobban. Az utolsó szerzemény, szinte már harmóniával kezdődik a többihez képest, de gyorsan átvált a hangsordarabkák fújására Mears, majd megint csak az ütős furcsa magas hangjai jönnek aláfestésnek a végéig. No, ez sem könnyű darab!

Az Irreversibel Motions nem könnyű lemez, nekem eléggé bejött, leginkább azért, mert fejhallgatóval hallgattam. Szinte láttam magam előtt a hangszereseket, ahogy a szaxofon légbillentyűje nyit és zár, a dobos ahogy valami vonófélével hangokat ‘csihol’. Ez sem az a fajta lemez, amit rommá hallgat az ember, de azért a lejárta után az jutott eszembe, hogy közel 40 percig mégis csak lekötött, és hazudnék, ha azt írnám, hogy nem volt olyan, hogy abba akarnám hagyni, de mégsem tettem. Miért? Mert kikapcsolt. Kikapcsolt, hogy minden ‘előttem zajlott’ és valahogy nem engedett el. Aki harmóniákat, teljes, kiszámítható dalszerkezeteket akar, annak nem ajánlom, aki viszont szokatlant és beleszakadósat, annak meg igen. Hajrá!” / Károly Szabó, Komakino’zine, 21 November 2018

 

“Irreversible Motions is a saxophone-percussion pairing, featuring the playing of Jason Mears and Stephen Flinn. We heard Californian Flinn many years ago on the Ink Room record with Steve Beresford, and Jason Mears as a member of The Jeff Kaiser Ockodektet (he also plays woodwinds for Empty Cage Quartet and Vinny Golia Large Ensemble). These five improvisations, recorded in Brooklyn in 2017, are mostly quite subdued and slow moving, but that isn’t to say there isn’t an edge of tension and brittle emotions present in every taut moment. Through enigmatic stances, immobile stares and silent brooding, moods are generated.

Flinn has a nice line in cymbal scraping that can stretch a man’s nerves to the point of near-collapse; he generates a feeling of anticipation you can almost taste in your mouth. Mears has a number of techniques at his disposal, including droning overtones and tonguing methods that coax strange whimpers from the bell. The duo become somewhat agitated at the end of Atomists in a way that qualifies them for the anti-Coltrane award of the month, while the 12 minutes of Real Legacy contain abrasive stretches where simple tones just rub against each other for a very long time.

The ‘minimalist’ aspects of this record, if we must call them that, are nothing to do with a Terry Riley / La Monte Young view of the world with its hermetic Sufi-like devotion, and instead Mears and Flinn are preaching a sermon direct from the sidewalk, letting its rough surfaces burn their bare feet, yet maintaining a core of stillness and calm in the maelstrom of the busy street.” / Ed Pinsent, The Sound Projector, 16 April 2019

 


 

Radio plays ↓